Az 1 Korinthus 11. 3 szerint a férfi feje a Krisztus, az asszony feje a férfi, a Krisztus feje pedig az Isten. Megerősíti a gondolatot az Efezus 5. 23, amelyből megtudjuk, hogy a férfi feje a feleségnek, ahogyan a Krisztus is feje az egyháznak.
Az Újszövetség erről a krisztusi szerepről ír, amikor egyrészt a szegletkő példát említi, másrészt amikor az egyházról, mint testről beszél. Arról, hogy minden az ő lábai alatt van, hatalma alatt, és irányítása alatt. Az ókori építészetben a szegletkő volt az alap, az irányadó kiinduló pont, amelyből kiindulva, amelyhez képest kimérve jött létre az egész épület. Tehát Jézus a megalapozója, kiindulópontja az egyháznak, akárcsak a férj a család számára.
Amikor azonban a férfi elveszíti kapcsolatát Istennel, a krisztusi hozzáállással, és - milyen plasztikus a magyar nyelv -, elveszíti a fejét, megszűnik az Istentől rendelt szerepben létezni. Kezdődik a káosz. Akár agresszív lesz, akár döntésképtelen, meginog az építmény, nem működik az isteni rend. A fej szerephez “hideg” fejre van szükség.
Az asszonyi engedelmesség kikövetelésére való lehetőséget azonban hiába keressük a krisztusi szerepben.
Krisztus az életét adta az övéiért.
Krisztus megmosta a tanítványok lábát.
Krisztus szereti a „testet”, ápolja, táplálja azt.
Az a férj, aki engedelmességet „követel”, máris kiesett a krisztusi szerepből, tehát arra való jogát, hogy követeljen, az alapoknál elvesztette. Krisztus nem követelte, hogy kövessék, hogy a parancsolatait betartsák.
Mindössze elmagyarázta, hogy miért is jó az, ha őt követjük. Elmagyarázta, hogy minden parancs a "szeresd embertársadat, mint önmagadat" alapelvben teljesedik ki, nyer értelmet.
A férj szeretetére általában szeretet a válasz. Az agresszió, követelés, elvárás – nem szeretet. Hiszen a szeretet mindent remél, mindent eltűr, de nem keresi a maga hasznát, nincsenek elvárásai, követelményei.
Elvárások helyett szeressük egymást, és Krisztus költözik az otthonunkba!